|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.01. 14:00 - |
 Hangulatos és csendes hely, mindamellett a legfinomabb kávékat, cappuchinokat kósolhatod meg. |
[15-1]
Figyelmesen hallgattam Lorát, bele-belekortyoltam az italomba, majd felnevettem, mikor befejezte a jövőképét. - Szép elképzelés. Biztosan szép gyermekeid lesznek, és mellesleg a szeplők különlegessé és bájosabbá teszik az embert. - mosolyogtam rá, majd az utolsó kortyot is megittam. - Nos, az orvoslás egyébként szép pálya. Mármint, imádom a gyermekeket, egyszerűen az élet leggyönyörűbb csodája, amikor megszületik egy gyermek, és amikor te ezt végignézheted, sőt te segítessz világra hozni, az valami földöntúli. Ahogyan a kicsi először felordít, és és amior az édesanyja a kezébe veszi, azok a kisírt szemek. Egyszerűen felejthetetlen, és ez az ami engem éltet, hogy láthatom majd a hálás és boldog tekinteteket. - mélyültem el a gondolataimban, bár közel sem gondoltam, hogy ezt mind ki fogom mondani, mert nem hinném hogy ez annyira érdekes lenne Lora számára, de ha erre gondolok egyszerűen eluralkodik rajtam az, hogy egyszer levezethessek egy szülést. - Elnézést, néha túlpörgök. Lehet most ez miatt egy perverz állatnak tűnök, vagy nem is tudom, na mindegy..-motyogtam, mert elég fura hogy egy lassan 20 éves fiatal srác ilyen álmokat szövöget. |
Még mindig a kávés poharat szorongattam a kezeim között mikor, Chris feltette a kérdését. Csak, nyugtalanította az eset és lehet, hogy igaza volt, de én egyszerűen arra fogtam, hogy tizenhat éves lettem. Mostanában minden rosszullétemet erre fogtam, ami vicces, mert lehet, hogy igazából nem is emiatt vagyok rosszul. De térjünk csak vissza a srác kérdésére.
- Az igazság az, hogy van a szüleimnek egy magánklinikájuk, nem sokkal a házunktól odébb. Este pedig egy lázas gyereket hoztak be, aki….nos nem volt túl jó állapotban. A szüleim nem voltak otthon, lefoglalta őket a kisgyerek így gondoltam átmegyek én is hátha tudok segíteni. – zavartan beletúrtam a hajamba. Gondoltam azért ilyen részletes elemzést nem kért. Azt persze nem tettem hozzá, hogy alig három órát aludtam, mert egyrészt utáltam panaszkodni, másrészt pedig utáltam, amikor úgy bántak velem, mint egy menhelyi kiskutyával. ’Jaaj, szegényke. Gyere, simogasd meg.’ Ettől még a hideg is kirázott. Gyorsan belekortyoltam a kávémba, de a következő pillanatban már legszívesebben köptem is volna ki. Szülész nőgyógyász? Ez most komoly? Mindig is rettegtem a nőgyógyászoktól bár szerintem ezzel minden fiatal lány így van. Hát hozzá se megyek az biztos. Éppen mielőtt jobban elmerülhettem, volna a meglepődöttségemben, a fiú újabb kérdést tett fel. Elképzeltem-e már? Hát természetesen. Szerintem mindenki elképzelte már, a jövőjét. Mindenkit az tart izgalomba mi jön ezután? Engem viszont valamilyen oknál fogva az a kérdés is foglalkoztatott: Mi volt ezelőtt? Valószínűleg a jövőm a sok-sok időutazásból fog állni, fogalmam nincs milyen munkát lehet ezzel összekapcsolni. Mondjuk mielőtt kiderült volna ez az egész, akkor is érdekelt a történelem.
- Persze elképzeltem. Lesz egy férjem és sok-sok édes vörös hajú gyerekem, akik ha tinédzserek lesznek, megutálják a szeplőiket, mint Lisa nénikéjük. Én pedig majd győzködőm őket, hogy ezekkel is gyönyörűek. –mutattam futólag az arcomra, hogy lássa milyen szeplőkre gondoltam. – Ők persze nem hisznek majd nekem és durcásan felvonulnak a szobájukba. Aztán összenézünk a férjemmel, akivel jellemétől függően vagy felsóhajtunk, vagy felnevetünk. De gondolom te nem kértél ilyen részletes leírást. – mosolyodtam el, és közben dicsértem magam, amiért ilyen ügyesen kikerültem a kérdését. – Amúgy viccet félretéve, fogalmam nincs mi lesz belőlem. – jelentettem ki miután belekortyoltam a kávéba újra. |
Felnevettem Lora szerénységén, édes volt. Igazából nem tartozik ő nekem semmivel, én tartozom neki, hogy felvidította a napomat. - Ne beszélj butaságokat. - mosolyogtam, majd beleittam a cappucchinomba. - Egyébként, idd csak meg, jót fog tenni. Mennyit aludtál az éjjel, ha szabad ilyet kérdeznem? - néztem rá komolyan, mert bár egy orvos ezt is meg szokta kérdezni, de lehettek magánügyei is, na mindegy, azért nem szeretnék tapintatlan bunkó lenni, de visszagondolva a szédülésre, lehetett a megfelelő mennyiségű alvás hiánya miatt is. Mindenesetre önmagától nem kezd el szédülni az ember. - És igen, tudom már milyen orvos leszek. A következő szemeszterben kell szakosodnom, és egyenlőre a szülés-nőgyógyász van bejelölve, és nagy valószínűséggel az is marad. Persze az általános orvosi diplomámat, ez év végén kapom meg. - magyaráztam, s lehet mások hülyeségnek tartják, de én büszke vagyok a jövőképemre. Képzeleteimben valamiért Lora, vagy állatokkal foglalkozik, vagy emberekkel. Nem tudom miért, de a kinézete és a jelleme nem tudna azonosulni például egy aktakukaccal. - És te elképzelted már a jövődet? |
Nem gondoltam volna, hogy a srác orvosnak készül, hiszen még bele sem gondoltam, hogy vajon minek tanulhat. De így jobban elnézve határozottan orvososnak tűnt, na, jó nem hasonlított a szüleimre, hanem inkább megérzés alapján állíthatom ezt. Én, aki az eddigi 16 évét két orvos mellett töltöttem, ebben már tapasztalt vagyok. Nem mondhatni, hogy sajnáltam, hogy a szüleim orvosok, de nem is örültem neki. Persze voltak pozitív oldalai, de persze árnyoldalai is, például egy nehéz dolgozat előtt nehéz azt tettetned, hogy beteg vagy. Csupán két perc kell nekik és egyből kiderítik mi bajod. Figyelmesen hallgattam a fiút és bólogattam, mert tényleg érdekelt, amit mondott.
- Az igazság az, hogy tényleg nagyra becsülöm az orvosok munkáját. – mosolyodtam el, egy pillanatra megszakítva így a szemkontaktusunkat. – Tudod, már milyen orvos leszel? – kérdeztem a fiútól. Talán valami sebész? Vagy fogorvos? Nem tudtam, de most már érdekelt. Meg, úgy minden érdekelt vele kapcsolatban. Ha valaki azt mondja, ma egy orvostanhallgató karjaiba szédülök bele, aki ráadásul még helyes is, akkor körberöhögöm. De igazából sosem tudhatod, mit hoz a sors. Éppen megszakadt egy pillanatra a beszélgetés és el is kalandozott a tekintetem, mikor a következő pillanatban egy pohár kávé volt előttem.
- Hű. – csodálkoztam el Chris kapcsolatain. – Köszönöm. – derültem a hirtelen jött ajándéknak. – De így már duplán adós vagyok. – húztam el a számat. Nem igazán szerettem tartozni senkinek, még szívességgel se, sokszor úgy éreztem kihasználom őket. Szegény srácnak el kellett kapnia és akkor most még itt egy kávét is ki kellett fizetnie, kínjában. Na, mindegy csak viselkedj úgy, mint egy hölgy. Ahogyan tanultad, gyerünk Lora. Bíztattam saját magamat, miközben újra kiegyenesítettem tartásomat, gondolom most nem kéne elővennem és győzködnöm, arról, hogy hadd fizessem ki a sajátomat. Csak mosolygok és megköszönöm. Ez pipa. Most mi a következő lépés? Miért nincs itt egy kézikönyv az illemről? Persze ha a Templebe lennék. Ott minden szobába képesek a kezembe nyomni egyet, szerintem a szobrok mögé rejtik őket. Sőt biztos vagyok benne, hogy a páncélokba is rejtenek párat. |
Mindigvégig a szemébe néztem a lánynak, miközben mesélt, és mosolyogtam. Aranyos. És a szeméből céltudatosság, bár szerénység is tükröződik. Különleges, mindenképpen különleges. Ritka az ilyen földi szépség, akinek a belsője is ilyen gyönyörű lenne. Hát azthiszem életemben először találkoztam egy igazán bájos teremtéssel. Kérdésére igazából számítottam, bár a jelenlegi helyzetem átlagos. - Orvostan hallgató vagyok, az Oxford orvostudomány karán. Szeretem, elég jól is megy, bár lustaságom határtalan, így van, hogy felkészületlenül megyek be egy ZH-ra, és épp hogy csak átcsusszanok, persze ezekre nem vagyok büszke. - magyaráztam, majd megvakargattam enyhén borostás állam. - Én nem félek attól, hogy emberek élete múlik rajtam. Csapatban dolgozunk, és voltam már asszisztens egy éles műtéten, először ideges voltam, de aztán magával ragadott a dolog, és ment ahogyan kell. Szerintem szép pálya, anyámék mindig ellenezték, de hát így van ez rendjén. - fejeztem be, majd megláttam egy ismerős pultos srácot és intettem neki. Haver volt, gyorsan rendeltem két cappucchinot, amit két percen belül kis is hoztak. - Tessék. - nyújtottam oda Lorának. |
Figyelmesen hallgattam a srácot és felvidultam, mert így talán volt esélyem visszafizetni neki a ’ tartozásomat’. A kávézó kezdett kiürülni, de nem tarthatott sokáig, mert egy kisebb baráti társaság lépett be az ajtón zajongva és nevetve. El sem tudom képzelni milyen, lehet itt dolgozni, én személy szerint azt hiszem, megbolondulnék, sosem bírtam a túl nagy nyüzsgést. Mondjuk az emberekkel nem volt bajom, szeretem az embereket, kivéve a mai divatmajmokat, akik agyon festik magukat. Persze-persze, tudom, hogy az ilyenek azt hiszik, ettől lesznek szebbek, de szerintem inkább elcsúfítják magukat a sok festékkel. Például van egy unokatestvérem Lisa, és ő is mindig alapozót használ, hogy eltakarja a szeplőit. ( A családunkban örökség a vörös haj és a szeplős arc. ) Én mondjuk, szeretem a szeplőimet, persze sokan megbámulnak miattuk meg minden, de végül is annyira nem rosszak, mint Lisa mondja. Már megint elgondolkodtam mikor Chris újra kérdezett. Nem igazán tudtam, hogy juthatott eszébe most pont ezt megkérdezni, de ha ez hát legyen. Lora válaszol.
- Igazából ez egy hosszú történet. A szüleim mindketten orvosok és így a családomban mindenki arra számít, hogy én is az leszek. Bát nem is tudom… Nem hiszem, hogy elbírnám viselni azt a felelősséget, hogy egy élet rajtam múlik. Nagyon szeretek sportolni, évekig csak a tenisznek éltem, kiskoromban mindig arra gondoltam, hogy majd híres teniszező leszek. – nevettem el magam az emléken. Mikor a teniszről beszélek, mindig egyfajta melegséget érzek a szívemben ez sokszor a tekintetemre is kiül.
- Na, és te? Te már biztosan eldöntötted mi leszel, ha nagy leszel… - mosolyodtam el. A srác már felnőtt volt, nem kellett olyan butaságokkal foglalkoznia, mint a gimnáziumi bálok meg ilyesmi. Azt hiszem talán én is elég hamar felnőttem a koromhoz képest. De szerintem minden időutazó érettebben viselkedik a korosztályukhoz képest. Az időutazás az olyan amit tilos elviccelni, és ezt már hamar a fejünkbe vésték. |
Elmosolyodtam a lány válaszán. Az időjárás mostanság tényleg elég furcsa. A tavasz, mintha kimaradt volna. Télből a nyárba léptünk át, bár esőzések Angliához híven vannak, de a hőfok igen csak nem akaródzik lemenni 30 fok alá. - Elég gyakran, ha eszembe jut, hogy mennyire fáradt vagyok, ez az első hely, ahová betévedek. És az utolsó is. - mondtam. Nem vagyok büszke magamra, ha esetlegesen egy kocsmába tévednék be, mert rossz hatással van rám az alkohol. No nem mintha nagy alkoholista lennék, de nálam is van, hogy kiborul a bili. Orvostan hallgatóként meg pláne, hogy nem vagyok rá büszke, főleg, hogy a következő disszertációmat az alkohol és a káros anyagok a szervezetre való hatásáról kell írnom. Ahogy elnéztem a lányt, igen intelligensnek tűnt. Rendkívül kíváncsivá tett, ha már így hozta a sors, akkor legalább ne unjam magam, megkérdezem mi érdekli, ha van közös téma, még egészen jó ismerősök is lehetünk. - Gondolom a helyi gimnáziumba jársz, és azután hogyan tervezed a jövőd? - tettem fel a kérdést, bár minden bizonnyal még nincs 100%-osan kialakított jövőterve, de le merem fogadni, hogy már álmodozott a jövőjéről. |
A fiú hiába mondogatta, hogy nem gond, amiért nem kapott kávét azért kicsit rosszul éreztem magam. Már éppen azon gondolkodtam hogyan is tudnék neki hiper sebességgel szerezni számára egyet mikor feltette a kérdését. Eddig eszembe se jutott, amit kérdezett. Megszédültem? Akkor ez talán azt jelenti, hogy nem sokára a múltba látogatok? Szerintem a fiú nem tudta mekkora boldogságot szerzett ezzel nekem. Ajkaimat összepréseltem, hogy ne vigyorodjak el, mert akkor már tényleg furcsának tartana.
- Nem, nem igazán. Biztos az időjárás változás miatt van. Ne is törődj vele. – mosolyogtam óvatosan. Nagyon kedvesnek tűnt és szép szeme volt. Félreértés ne essék, nem vagyok egy nagy pasizó típus, de ezt még én is megállapítottam.
- Sokszor jársz ide? – kérdeztem, mert már kezdett kialakulni egy jó terv az agyamba. Talán ha a következő reggel, is beszalad ide egy kávéért… Hamarabb idejövök és veszek kettő kávét (persze előbb ki kell derítenem, milyet szeret) és megvárom, míg ideér, akkor nem kell sorba állnia. Egy zseni vagy Lora. Dicsértem saját magamat a fantasztikus ötletemért. Jó nem vagyok egy géniusz, de azért ez egy jó gondolat volt. A suliban nem igazán jövök, ki jól a többekkel mindenki egy strébernek gondol, meg furcsáak gondolnak. De végül is nem bánom nem vagyok egy nagyon olyan típusú fiatal, mint a mai kamaszok. Nem szeretek nagyközönség előtt táncolni és nem iszok alkoholt. Megbélyegeztek, mint az osztályom stréberét, és nem is akarok kilépni ebből a szerepből. Két évig még elviselem ezt az egészet, aztán gondolom, elmegyek orvosnak. Mint a szüleim. Vagy valami olyasminek, még szerencsére van időm eldönteni. |
Megkönnyebbültem, mikor végre megszólalt, mert ez azt jelentette, hogy nincs komolyabb baja. Bemutatkozott, és szép neve volt. Majd a korán elmosolyodtam, aztán észrevette, hogy a tegezés zavart és aranyos volt. Félre néztem. A sor kezdett fogyni, de nem akartam itthagyni a lányt, még egy ilyen szédülés és lehet hívni a mentőt, vagy szegény összeesik. Legjobb lesz ha hazakaísérem, átadom valamelyik családtagjának és akkor biztonságban lesz. Aztán újból megszólalt, ami igen jó jel, ugyanis, mostmár bizonyos, hogy nincs semmi baja, bár a magázás nem tudom milyen szokása, de majdnem sikerült beleesnie újból. Mindenesetre mosolyogva figyeltem, egyrészről mert elvarázsolt, másrészről, mert vicces volt. - Ne törődj vele, inkább az a fő, hogy te jól vagy. Gyakran vannak ilyen szédüléseid? - kérdeztem, elvégre orvostanhallgató vagyok, és ehhez értenem kell....kéne...hát igen, a ZH-n is csak éppen hogy átcsusszantam, tanulnom kéne, mondjuk saját kútfőből is elég jól megy. |
Csak, nem akart visszaállni a sorban, így alig de végül elviseltem, hogy valaki miattam pazarolt el egy csomó percet az életéből. Zavartan kapkodtam ide-oda a tekintetem egészen addig, míg a fiú a szemembe nem nézett. Tudtam én, hogy őrültnek néz. Még meg is kérdezte, hogy biztos jól vagyok-e. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy gyogyós.
- Igen, jól vagyok. – bólintottam. Aztán bemutatkozott. Nos, ezen meglepődtem végül is a elmebetegek ellen menekülünk, nem? Akkor ő minek mutatkozott be? De mindegy, örültem a közvetlenségének. De meg is lepődtem egyben. Nem igazán erre számítottam a mai napból, de ez legalább feldobta az unalmas hétköznapjaimat.
- Lora vagyok. Igazából Destiny Lora Ryarsone. De maradjunk csak a Loránál, az nem olyan szabályszerű. – Mikor a korát is hozzátette, csak óvatosan pillantottam rá. Általában nem szoktam bemutatkozásnál kihangsúlyozni a korom, de ha nála így kell. – Tizenhat éves. – fűztem hozzá. Aztán lassan leesett, hogy miért is mondta a korát. Valószínűleg zavarta, hogy magáztam.
- Sajnálom, amiért miattam, nem jutott…ál sorra. – hebegtem. Nem igazán tudtam, hogyan kárpótolhattam volna a srácot, hiszen én már majdnem 5 perce álltam sorba mikor elájultam. Ki tudja ő mikor állhatott be. |
Elég furcsán nézhettem a lányra, mikor elkezdett magázni. Nem tudtam mire vélni, mert 19 évesen csak nem nézhetek ki 30-nak. Vagy igen? Nem tudom, de megrémisztett, bár lehet csak a szédülés hatására tette, aztán a következő mondatában is magázást használt, ami végképp sokkolt. - Öhm, biztos jól vagy? - néztem bele a szemébe, hátha látok valamit, ez a filmekben királyul bejön, de én csak a tükörképemet láttam benne. - A nevem Christian, Chris, és 19 éves vagyok. - mondtam, ezzel arra utalva, hogy ne magázzon, mert a hideg futkos tőle a hátamon. Leültem vele szembe az asztalhoz, és tovább néztem, hátha felfedezek rajta valamit, lehet hogy előtte agyrázkódása volt, vagy nem is tudom. A lány meglehetősen szép, és bájos volt. Hatalmas barna szemei, úgy hatottak, hogy nem tudtam róla levenni a szemem, a szeplők az arcán, és a vörös haja tipikus a vöröseknél, és ez tette annyira bájossá. Szép volt. De meg kell hagyni, ha még egyszer lemagáz, akkor nem fog tetszeni. |
Miután megnyugodtam, hogy nem egy pedofil vénember az illető. Sőt egész helyes fiatalember volt, aki elkapott. Még tervezni sem tudtam volna jobban. Igazából egyedül azt sajnáltam, hogy kettőt láttam belőle, így jobban nem tudtam megvizsgálni, mert alig álltam a lábaimon. Nem nagyon szerettem soha sem gyengének mutatkozni így mikor egy közeli asztalhoz kísért csak, azt hajtogattam, hogy jól vagyok. Bár szerintem nem hallotta meg, mert a hangom elég erőtlen volt. Mikor leültetett egy asztalhoz és megkérdezte, hogy jól vagyok-e már sokkal tisztábban észleltem a körülöttem lévő embereket, bár mikor megfordítottam a fejem így is megfordult körülöttem a szoba.
- Álljon vissza a sorba. Az a furcsa férfi nem fogja hagyni, hogy utána visszaálljon elé. – mutattam az előbb még mögöttem álló hústoronyra, aki most nyertes mosollyal lépett kettőt előre a tömegbe. Na, nem segítene tényleg. Szikrázó pillantást vetettem rá, bár szerintem nem nagyon látta. A segítségemre siető fiú már biztosan őrültnek nézett. Egyrészt a nézésem miatt, másrészt, pedig azért amiért lemagáztam. Nem szoktam ám mindenkit magázni, de azt hiszem mostanra az agyamra ment a gyakorlás. Az első és legfontosabb szabály, hogy a múltban ne tegezz le senkit. Ezt hamar a fejembe véstem, és először a szüleim furcsán méregettek mikor egyik nap a családi nappaliban megszólaltam. ’ Édesanyám ideadná az újságot, ha kérhetem?’ Összenéztek az Apámmal aztán a tanulásomra fogták. Már éppen teljesen elmerültem az emlékeim között, mikor a figyelmemet újra visszaösszpontosítottam az előttem lévő férfira vagy fiúra. Fogalmam nem volt, hány éves lehetett.
- Köszönöm, hogy elkapott. Tényleg. Nem lett volna szép, ha a padlón kötök ki. Az nem lenne túl elegáns mozdulat. – haraptam el az utolsó mondatot. Most, is kiegyenesítettem a hátam, még ha rettentően szédültem is. „Egy hölgy mindig viselkedjen hölgyként.” Ezt még a Nagymamám tanította nekem. Mostanra biztos voltam benne, hogy a pasi teljesen elmeháborodottnak néz. Ott volt a kinézetem, ami eleve szokatlan. Na, jó annyira nem, de nem sok vörös hajú, szeplős ember van a baráti körömbe. Talán egy sem, ha a családtagokat leszámítjuk persze. |
Mint általában, most is hosszú sor állt a Starbucksban, de a reggeli kávé szinte elmaradhatatlan számomra, azért is inkább szemt hunytam a tömeg fölött és beálltam a végtelennek tűnő sorba. A telefonommal kezdtem játszani unalmamban, mert a plakátok nem bizonyultak elég érdekesnek ahhoz, hogy lekössék a figyelmem. Pár perccel ezután már a telefonom is untatott. Belegondoltam, hogy következő hétre össze kellene szednem valami ütős kis sztorit, mert lezárnak a riportokból, és nincs semmilyen felhasználható anyagom, amellyel képes lennék átmenni a vizsgán. Ezen elmélkedéseimet az szakította félbe, hogy a mögöttem álló fiatal lány hirtelen megszédült, és abban a pillanatban el is kaptam. Hirtelen nem tudtam mi a baj, egy pillanatig csak néztem, azután kiálltam vele a sorból. A lány még mindig kicsit ingatag volt , ezért odasegítettem az egyik üres asztalhoz és leültettem. - Minden rendben? - kérdeztem aggódó hangon, mikor végre rámnézett. |
Igazából sosem voltam az a lány, aki eljárna otthonról szórakozni, vagy együtt lógna hétköznap esténként a barátaival. Mindig pontban nyolckor otthon csücsültem és írtam a leckém. Nem mondanám, hogy az életem rossz. Sőt mi több szerintem fantasztikus, nem mindenkinek adatik meg, hogy időutazó legyen. Ez így kimondva furcsán hangzik, és sokan elhúzzák tőle a szájukat, de hát szerintem fantasztikus. Tényleg nagyon szeretném, látni a régi világot a régi Londont vagy a világ többi részét. Az egész olyan más lehetett, olyan mintha egy varázsvilágba csöppentem volna. Ezért gyakoroltam és még mindig gyakorlok nap, mint nap keményen. Azt szeretném, hogy úgy tudjak megismerni embereket mintha közéjük, tartoznék. Ez persze igazságtalanság velük szemben mivel minden alkalommal mikor majd találkozok, velük szinte az arcukba hazudok. Talán megismerek valakit most, kamaszkorában, az ötvenes években, később pedig összefutok vele mikor már vénasszony lesz. Én pedig csak egy hetet is alig öregedtem. Talán ettől féltem a legjobban. Már mindent előre elterveztem, felírom az összes temportálásom időpontját és helyszínét. Persze, tudom, hogy tilos nekünk közvetlenül beszélgetni emberekkel meg minden, de talán túlságosan is kíváncsi vagyok.
Aznap mikor ott kötöttem ki a jelen korban a születésnapom után néhány nappal, a Starbucks közepén nem volt túl nagy meglepetés. Vöröses hajamat zavartan a fülem mögé tűrtem és vártam, hogy én jöjjek a sorban. Ma az átlaghoz képest sokan voltak, talán a jó idő tette. Én sem járok én ide nap, mint nap, de azért kéthetente-hetente benézek párszor. Talán azért mert közel van a buszmegállóhoz, ahol fel kell szállnom a hazafelé tartó buszra. Ameddig sorban álltam gyakoroltam az egyenes tartást. Az emberek furcsán méregették szögegyenes tartásomat, vagy talán csak szeplős arcomat? Mindkettő eléggé feltűnő volt, én már csak ilyen feltűnő ember vagyok. Ezt pedig mindenki vegye negatív értelemben. Nem igazán szeretek kiemelkedni a tömegből, túl sok érdeklődő szempárral találtam szembe magam az életem során. Éppen végzett egy házaspár, akinek egyik karjában egy gyermek csüngött. Nagy szemekkel figyelte a fagyit aztán hozzá is látott. Már előre vártam azt a jól ismert jelenetet, mikor a gyerek elejti a gombócot, ami nagy placsanással ért földet, hiszen ez a szöszke kisfiú is veszélyes közelségbe tartotta a földhöz az édességet. De szerencsére ezt a balesetet elkerülte az Anyja segítségével, aki gyorsan kiegyenesítette a tölcsért. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy nem kell még egy gyerekbőgést végighallgatnom. Volt szerencsém eleget, a szüleim rendelőjében. A mögöttem álló hústorony pasi, cicegni kezdett mivel elálmodoztam, és így nem haladt a sor. Egyenes derékkal léptem előre egy nőies mozdulattal, ahogyan a Templeben tanították. Egészen leeshetett volna a férfi álla, ha nem szédülök meg és a következő elegáns lépésem helyett a legközelebbi ember karjaiba nem kapaszkodok. Reméltem, hogy nem egy pedofil vénember az illető. |
Hangulatos és csendes hely, mindamellett a legfinomabb kávékat, cappuchinokat kósolhatod meg. |
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
