|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.01. 15:46 - |
A Temple kertje hatlamas, kétszer akkora, mint egy focipálya. A kert szélét magas betonfalak választják el a külvilágtól. A kert túlsó végében egy kűzdő pálya, és egy lovagló rész is található. |
[10-1]
Figyeltem Shanny arcvonásait. Úgy tűnt, felettébb megkönnyebbült, hogy elmondhatta a történetét. Én pedig rettenetesen örültem annak, hogy segíthettem neki. Bár nem is tettem jóformán semmit, csak meghallgattam őt, de tudtam, hogy ez mennyit jelent neki, s boldogsággal töltött el, hogy ezzel tovább biztattam arra, hogy életét úgy élje, ahogy szeretné. Mert nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a lány változni akart. Ráadásul elég magabiztosnak gondoltam ahhoz, hogy ezt meg is tegye. Sok esélyt adtam neki. És az, hogy nekem ennyire nyíltan beszélt magáról egy hatalmas lépés volt efelé. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindenki elé álljon oda és mesélje el az élettörténetét, én sem ezt teszem. Csak legyen egy kicsit nyíltabb, felszabadultabb. Szilárd jellemnek találtam, így úgy gondoltam, hogy nem lesz nehéz dolga, ha újra rátalál önmagára most, hogy az élete gyökeresen megváltozott a közelmúltban, akárcsak az enyém. Jókedve rám is átragadt, mégjobban, pedig eddig sem volt rossz hangulatom. Felnevettem.
- Igazad van. Bár a magassarkú szerintem a legkisebb értelemben sem pasi. Úgyhogy a tornacsuka nyert. - Mutattam v betűt a győzelem jeléül, majd követtem a mellettem ülő példáját, s felálltam. Lassú léptekkel, kényelmes tempóban indultam el a Temple épülete felé. Kicsit töprengtem, majd végül megszólaltam. Úgy tűnt, Shanny kihozta belőlem a nagyon őszinte, vagy inkább lelkizős énemet.
- Tudod, a röpke lassan egy év alatt nagyon sokat gondolkoztam ezen az egészen. Először gyűlöltem az egész időutazósdit, attól függetlenül, hogy érdekelt a téma. Az, hogy ebben éljek és jómagam csináljam, már túl sok volt. Utána szépen lassan kezdtem felfedezni az örömeit is, és rájöttem, hogy azért, mert így alakultak a dolgok még nem kell, hogy feladjam a régi önmagamat is. Lehet, ez hülyén hangzik, de én az a típus voltam, aki már megtervezte a jövőjét, jobban mondva meg volt írva a jövőm, nem is lett volna vele semmi bajom. Tulajdonképpen most sincs, csak annyi az egész, hogy kicsit bonyolultabb. De hát mit ér az élet kalandok nélkül? Lényeg a lényeg, azt hiszem, az elmúlt pár percben sok dologra ráébresztettél, jó értelemben. - Mosolyodtam el, majd kinyitottam az ajtót Shanny-nak, s utána én is beléptem, végül becsuktam azt. S sétáltam tovább mellette, hátha kapok valami feleletet.
Folyt. köv: Varróterem? |
Miután elmeséltem a történetem, mintha kicsit könnyebbnek éreztem volna magam. Felszabadultam. Vagy én nem is tudom, de jobb volt a lelkiismeretem. Talán sok éven keresztül az volt a bajom, hogy senkivel nem álltam szóba, senkinek sem meséltem a szüleimről és végig gyötört belűlről az, hogy kimondhassam és ezzel végre megtisztuljak. Én ezt tökéletesen így éreztem, és mosoly varázsolódott ez arcomra. Jól esett, hogy Maire megértett, és megköszönte, hogy elmondtam. Őszintén nem gondoltam, hogy lesz valaha egy ember aki megérti a múltam és talán elfogad. Azthiszem ezzel előreléptem egy lépésnyit affelé, hogy emberként nézzenek rám, és legyenek barátaim. Nme mintha rossz ember lennék, bár régen az voltam, minden erőmmel azon vagyok hogy változzak. Maire kérdésére felnevettem. - Igen, szerintem is lekéne venni ezeket, mert megőrülök, ettől a szörnyűséges fűzőtől, és a magassarkús sem az ideálom, a tornacsuka szerintem jobb pasi. - nevettem, és felálltam a padról.
|
Miközben Shanny beszélt, szinte végig az arcát néztem, melyről érzelmei leolvashatók voltak. Elsőre nem tűnt olyan lánynak, aki ennyire kitárulkozna mások előtt, így újfent sikerült megrendítenie a velem szemben tanúsított közvetlenségével. Erre pedig nem sokan képesek. Főleg, mert a legtöbb ember olyannak tart, mint akit kicsit sem érdekel, hogy az a személy, hogy érzi magát, akivel éppen társalog. Pedig ez korántsem így volt, ezt a mellettem ücsörgő lány is láthatta, mivel mialatt mesélt, nem is próbáltam palástolni, hogy együttérzek vele. De tényleg. És nem sajnálat szintjén, egyszerűen csak tudtam, mit érez, még akkor is, ha én magam nem éltem át ugyanezt. Úgy gondoltam, számára az, hogy időutazó sok mindenben megváltoztatta őt, jó irányba. Talán nekem sem kéne ennyire utálni ezt az állapotot, noha ritkán gondoltam így, ennyire töményen, de nyilván senki sem repes az örömtől, ha összetörik a jövőképét. Ezalól pedig én sem voltam kivétel. Viszont Shanny ezzel a pár mondattal sok dologra megtanított, még úgy is, hogy ő nem tudott róla.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - Jegyeztem meg hallkan. Elkezdtem töprengni rajta, vajon miért bízik meg bennem ennyire? De megkérdezni már nem mertem. Nem szerettem volna megtörni ezt az állapotot, mivel úgy láttam, a lány is örül neki, hogy valakivel végre beszélgethet. És nem állt szándékomban csalódást okozni neki. Hallgattam pár pillanatig, végül megszólaltam:
- Bemehetnénk leadni a ruhákat, meg átöltözni. Aztán sétálhatnánk egyet a parkban, ha ráérsz. - Néztem rá halvány mosollyal, úgy tűnt, sikerült napirendre térnem nem épp mindennapi története felett. |
Figyelmesen hallgattam végig Mairet. Volt igazsg a mondandójában, hiszen, van aki ennek az egész génes cuccnak örül, de van akinek csak púp a hátán, és még egy gonddal több. Ezzel én is így voltam, bár ez az egész változtatta meg a romlott életemet. Ha lehet a létezésem a természethez hasonlítani, akkor amikor megszülettem eleve halva, kórón születtem, aztán még zsennyezettebb lett minden, és egészen besötétült, majd hamarosan végleg kiszáradtak a növények és csak s sötétség és a romlottság uralkodott, majd jött egy napsugár a nagymamám képében, felélesztette a tájat, mely először tiltakozott, és nem szívta magában az erősítő fényt, majd lassan engedett és kivirágzott. Én ilyesmihez hasonlítanám magam. Összeszedtem a gondolataim és belekezdtem a fájó múltamba, amiről egész eddig még senkinek sem beszéltem. - A születésem egy katasztrófa volt, az anyám 16, az apám 17 éves volt, és nem akartak megszűlni engem. Azt tervezték lelépnek miután megszülettem. A nagyim tartotta őket vissza, majd segített a szüleimnek. Aztán enegem a szüleim útáltak, a nagyim már ilyenkor tudta ki leszek, de nem szólt senkinek, elhagyott minket, mert anyám idegbeteg volt. Aztán meghalt, amjd rá két hétre apám öngyilkos lett. Én intézetbe kerültem, ahol olyan dolgok történtek amikre nem vagyok büszke, aztán a pasim aki belevitt minden rosszba lelépett, én meg meg akartam halni. Ekkor jelent meg a nagyim aki magához vett és azóta is vele lakom. Az első szülinapom volt amit megünnepeltünk, mert azelőtt sosem volt megtartva a szülinapom, a 16. volt, aztán rá 3 hétre paff a múltban találtam magam...röviden ennyi. - mondtam, bár néha megcsuklott a hangom. Gyűlöltem a szüleimről beszélni, mert gyűlölöm őket, még halottak napján sem megyek ki a sírjukhoz, mert nem érdemlik meg, hogy meggyászoljam őket... |
Halványan elmosolyodtam. - Na, igen. A hajam nem változott. - Nevettem fel. Én is szerettem a színét, mondjuk úgy, jól állt. És nem babráltam vele sokat, most sem volt túlcicomázva, bár Madam Rossini többször is megjegyezte, hogy alkalomadtán kezdhetnék vele valamit. De nem voltam hajlandó igent mondani, pedig segítségét a hölgy is felajánlotta többször is. Legalább ebben ne próbáljanak megváltoztatni, ha már göncökbe kell bújnunk ahhoz, hogy a múltat járhassuk. Lenéztem a zöld, 800as évek beli divatban pompázó darabra, mely még mindig rajtam volt. Tényleg nem volt vészes. De már örültem volna, ha mostani viseletben üldögélhetnék itt. Bár a látványon kívül egyéb fenntartásaim nem voltak a ruhát illetően. Mielőtt felhúztam volna magam, jobbnak láttam, ha Shanny-ra figyelek, aki feltett egy kérdést. Vágtam egy grimaszt. Ez volt az, amiről elég nehezen kezdtem el beszélni. Igen, sejtettem egy ideje, hogy mi is vagyok, de akkor is... Ez a génes cucc elszúrta az életem, ezt pedig, noha mostanra már elfogadtam, ugyanúgy gyűlöltem. Akkor is így volt. Bár nem csapott volna arcul annyira, ha nem akkor történt, amikor végül mégis. Rávettem magam, hogy megszólaljak.
- Az egy külön történet. - Sóhajtottam fel, aztán elkezdtem remélve, hogy annyira nem lesz unalmas. - Fogalmam sincs, nálad, hogy történt, vagy miként szereztél róla tudomást. Nekem ott kezdődött az egész, hogy állítólagosan a családunkban voltak többen is génhordozók, de már többszáz éve egy sem. Mivel van öt drágalátos tesóm, ezért kevés esély volt arra, hogy pont én leszek a szerencsés. De, hát, miért ne? Sokáig senkinek fogalma sem volt az egészről, nekem sem. A tudásomat nagyrészt annak köszönhetem, hogy odavagyok a történelemért, ezért pedig sok dolgot megtanultam, aminek más talán nem állna neki önszántából. Aztán egyszer csak kezembe akadtak azok az információk, amik a sorainkból kikerült időutazókról szóltak. Ha nem olvastam volna el, gőzöm sem lett volna az egészről, tényleg. Utána hónapokig győzködtem a famíliát, hogy mire betöltöm a 16ot jó lenne London-ba költözni, már kezdtem szédelegni előtte is, jellemző. Elég nehezen ment. És akkor, jött az én csodás szülinapi ajándékom. Nem hittem volna, hogy ennyire pontos lesz. - Fintorodtam el. - Megrázó egy élmény volt. A kiképzésemről meg annyit, hogy tulajdonképpen addig magamat képeztem, azóta meg a Temple-ben képeznek. Különösebb története nincs. De tényleg. Engem erre mások abszolút nem készítettek fel, nem ennek szenteltem az életem, egyáltalán nem. De, ha már itt tartunk, érdekelne a te történeted is. - Néztem rá. |
Felnevettem a mondandóján, majd a kérdésén is. Csak mosolyogtam rá. Tényleg hálás voltam neki, és örültem, hogy végre ismerek valakit aki időutazó. Durva külsőm ellenére a belsőm mintha megváltozott volna, amióta nem vagyok intézetes, mintha lenne lelkem, aminek őszintén örülök. És talán mások is elfogadnak így, és még barátoknat is szerzek a végén. - Még mindig tetszik a hajad. - mosolyogtam újra Maire-re, majd az ujjaim közé fogtam egy kis tincsem és azt vizsgáltam. A vörös árnyalat tejesen kifakult, most olyan narancssárgás, ami nem épp tetszik. - Azon gondolkozom, milyen színűre fessem be a hajam. - méláztam toább, majd elengedtem a hajam. Miután megvolt ez a kis társalgás magammal, újra Maire-re néztem, és folytattam a szófosást. - Amúgy, mikor temportáltál először? És mióta vagy itt, mármint mióta képeznek? |
Nagyon próbálkoztam. De tényleg. Ennek ellenére, a nagy igyekezetem hiábavalónak bizonyult, mégis elnevettem magam, mikor szegény Shanny-ra ráhoztam a szívrohamot, s ezt nem mulasztotta el kimutatni. Jó, ennyire nem volt súlyos a helyzet, de akkor is. Én is megijedtem volna a helyében, de, hogy ennyire ráhozzam a frászt valakire, ahhoz már tehetség kell. Még mindig jobb, mintha a fejemhez vágná, hogy milyen vagyok, amilyen egyébként mégsem akartam lenni, de mindegy. Legalább annyira elképedtem ezen, hogy elfelejtettem, bűntudatomnak kéne lenni, mára már nem is tudom hanyadszor. Így, még mindig mosolyogva bár, de tudtam figyelni Shanny-t, hátha a megilletődésen kívül más reakciót is kapok tőle. Amit kaptam is. Ráadásul kevesebbre számítottam, mert csak úgy dőlt belőle a szó. Most rajtam volt a sor, hogy ismét természetemtől eltérően zavarba jöjjek. Komolyan, ez a lány olyanokat hoz ki belőlem! Először hazudok neki, utána elkerüli, hogy bűntudatom legyen egy újabb, akaratlan akció miatt, most meg zavarba hoz? Ki vagy te, és mit csináltál a valódi önmagammal? Félre a témát, majd később elmélkedek rajta. Most próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy Shanny-nak válaszolhassak.
- Hát tudod... Sok embernek próbáltam már meg segíteni, de őszintén szólva senki nem hálálta meg ennyire. Úgyhogy én köszönöm. Egy élmény volt ,de tényleg. Az a fő, hogy ráadásul meg is úsztuk, és, ami mégjobb, most már tudjuk, vagyis én is tudom, kikre kell majd figyelni a jövőben. Illetve a múltban. - Mosolyogtam. - Addig jó, míg nem ismernek fel, lehetnék a személyi testőrséged. Majd azt mondod, reinkarnálódom. - Vigyorogtam, aztán elnevettem magam. Képtelen ötleteim vannak ,tudom. Néztem, ahogy Shanny leveszi a blézert, nélküle mindjárt jobban nézett ki. Nekem egyberuhám volt, s talán nem is ennyire eltúlzott stílusú, na, nem, mintha shanny esetében ő tehetne róla, de akkor is. Én csak nem állhattam neki vetkőzni.
- Remélem, más nem akart megtámadni. - Mosolyogtam, de pojénra akartam venni a dolgot. Reméltem, ő is veszi a lapot. |
Azthittem, hogy megáll a szívem, amikor mellettem landolt, az a személy, akitől éppen az imént búcsúztam el. - Te szent Isten! - kiáltottam ijedtemben tágra nyílt szemekkel. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy miattam jöhetett vissza, aztán belekezdett, és megértettem. Csendben végighallgattam, és csak néztem rá, egyszerűen nem tudtam megszólalni a megkönnyebbüléstől, hogy túléltük, és hogy nem árultam el a kilétemet egy múltbélinek. Miután befejezte leült a padra mellém és engem figyelt. Gondolom a reakciómat, de én csak rámosolyogtam, ennél többre nem futotta, mert még mindig dolgozott bennem az adrenalin. - Örülök, hogy nem adtam ki titkokat, egy múltbélinek. - nevettem fel, majd levettem azt a szörnyen kényelmetlen blézerszerűséget, amelynek hatalmas válltömése volt. - Őszintén szólva, örülök, hogy megismerhettelek. - kezdtem. - Még mindig elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért megmentetted az életed, noha simén rájöhettek vlna, hogy te is időutazó vagy, és megölhettek volna, te segítetél nekem, és ez nekem mindennél többet ér. - mosolyogtam. |
Egy darabig csak néztem Shanny-t. Hallgattam a szavait és azon gondolkodtam, vajon most miért ilyen őszinte velem. Igen, megtiszteltetésnek éreztem, mert ezek szerint sikerült tényleg jól eljátszanom a szerepem, s bűntudatom volt emiatt. Soha sem szoktam ilyet csinálni időutazóval szemben, ha tudok a kilétéről, de megvoltak az érveim ahhoz, hogy megnyugtassam magam, és őt is, ha arra kerülne a sor. Reméltem, ezzel a húzásommal nem fogom majd elmarni magam mellől, az túl nagy arculcsapás lenne számomra. Örültem, hogy ennyire bízik bennem, hiszen most nem annak hisz, aki vagyok és tudtam időutazóként, hogy ez mekkora nagy felelősség és persze kockázat, ha egy múltbélinek elárulja valaki a kilétét. Shanny tényleg nagyon megkedvelhetett, ami fene mód jól esett a talán nem létezőnek is nyilvánítható egómnak. Csak mosolyogva bólintottam, mikor nevetni kezdett. Túlságosan, tőlem szokatlanul meg voltam illetődve ahhoz, hogy ennél bármi többet is feleljek .Hamarosan már nem a lányt néztem, csak a hűlt helyét. Elkezdtem rajta gondolkodni, vajon mennyivel utána érkezhettem? Arra gondoltam, nem telhetett el sok idő. Egyáltalán nem sok. S ez be is bizonyosodott, amint az ismerős érzés felütötte bennem a fejét. Behunytam a szemem, ez nálam már ösztönös volt. Mégis sikerült két lábra érkeznem, mint egy macskának, s mikor kinyitottam a szemeim, csak kicsit lepett meg, hogy velem szemben Shanny ül. Nem gondoltam, hogy ennyire közel érkezünk majd meg.
- Lehetőleg ne rágj be rám. -Figyelmeztettem, miközben tettem egy tétova lépést a pad felé, amin a lány ült. - Ez szükséges volt. Sokkal idegesebb lettél volna, ha tudod, hogy kettőnkről van szó. Tényleg nem ismertem őket. Sajnos most volt hozzájuk szerencsém közelről is. - Magyaráztam, próbálva magamat is lenyugtatni, majd Shanny-tól távolabb ismét helyet foglaltam a padon, inmár a jelenben és néztem rá. Ugye nem fog kiborulni? Reméltem. |
A Temple kertje hatlamas, kétszer akkora, mint egy focipálya. A kert szélét magas betonfalak választják el a külvilágtól. A kert túlsó végében egy kűzdő pálya, és egy lovagló rész is található. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
