|
Témaindító hozzászólás
|
2013.04.01. 15:10 - |
A kávéházak mindig tele voltak emberekkel, nyugodtan pipázó bácsikkal, akiknek cilinder, vagy valami hasonló volt a fejükön. |
[22-3] [2-1]
Mélyet sóhajtottam, majd komolyan ránéztem. - Időutazó vagyok, lehet hülyeségnek tartod, vagy nem is tudom, de ez van. Ezek az emberek, a Firenzei Szövetség tagjai, akiknek feltett céljuk, hogy elpusztítsák a magunk fajta génhordozókat, az ő szóhasználatukkal, démonokat...bár közünk sincs a démonokhoz, de ők biztosan jobban tudják...- nevettem fel, majd jött az ismerős szédülés, és a következő percben, már a Temple előtti padon landoltam. Hirtelen hatalmas szomorúság öntött el, mert nagyon szimpatikus lány volt, és szívesen segítettem volna neki..bármiben. Hiszen megmentette az életem, akár az ő életéért cserébe, de erre szerencsére nem került sor. Ültem néma csendben, majd elővettem a ruhám zsebéből az ajak pc-m és beleszúrtam..mindjárt jobb volt. |
Fáradtan rogytam le Shanny mellé. Elég sokat kivett belőlem ez az akció, mintha leszívtak volna. Pedig egyébként nem volt jellemző rám, hogy hamar elfáradok. Mindegy. Ez az eseménysor sok volt. Egy darabig egyöntetűen bámultam az utcaképet, az elhaladó lovakat, egyéb járműveket. Aztán Shanny felé fordultam.
- Jó kérdés. - Sóhajtottam. Most már tényleg nem tudtam, hányadán állunk, így nem is fecséreltem több szót a témára, csak tovább ültem csendben. - Miért lettél a célpontjuk? - Kérdeztem. Csak mert muszá jvolt valamit mondanom alapon.
//Nem kéne helyszínt váltani? :D// |
Vállatvontam Maire mondatán, majd leültem a legközelebbi padra, és mély levegőket vettem. Kezdtem megnyugodni, és minden részem azt várta, hogy végre eltűnhessek innen. Maire aranyos lány, van benne valami fura, és a megérzéseim nem szoktak csalni, de lusta vagyok ahhoz, hogy kiderítsem. Ültem némán és figyeltem az elhaladókat. - Egyébként, hogy-hogy nem ismerted a Firenzeieket? - fordultam Maire felé. A nap egyre jobban sütött, az esőfelhők elvonultak, így a kezemet használtam napellenzőként. Az autók zaja teljesen betöltötte az utcákat, és a büdös is eléggé csavarta az orrom, amelyet ezek a lovak odaraknak az útra. |
Határozott, gyors léptekkel haladtam. Szerettem volna minél messzebb kerülni a baj forrásától, vagyis a kávéháztól. Nagyon nem volt most kedvem a konfliktushelyzetekhez. Egyszerűen nem voltam olyan hangulatban. Láttam, hogy Shanny-nak kicsit gyors a tempó, így lelassítottam. Lehet, jobban kifárasztotta a futás, elvégre is nem láttam, mekkora sprintet vágott le, miközben menekült. Az adrenalin csodákra képes, jómagam is tudtam, bár nem egészen ilyen téren tapasztaltam eddig. Kicsit elmerengtem, így csak fél füllel hallottam a lány szavait, válaszképp csak bólintásra futotta. Fenn sem akadtam rajta, hogy el fog tűnni, bár, mint korabeli ezt akár akképp is értelmezhettem, hogy valahol lefordul az egyik utcasarkon és megint futni kezd. Bár az kissé naívságra vallana, mondjuk a kávézóban is sikeresen eljátszottam az ártatlan, jóhiszemű, félős lánykát. Nem akartam becsapni szegényt, de most már mindegy volt. Kalandnak elment, azokat pedig mindig is szerettem. Ezt bizonyította az is, hogy minden ellenállás nélkül követtem a Temple negyedbe. Végül is ebben az időben is kellett jelentenie valamit, szóval nem hittem, hogy a helyiek számára teljesen ismeretlen lenne. Jódarabig csendben haladtam a lány mellett, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék. Végül aztán csak megszólaltam.
- Remélem, nem verekedtek össze ott bent. - Motyogtam hallkan. Közben korhűen szépen rámosolyogtam a nekünk köszöngető férfiakra, akik ezt több, mint valószínű jó néven vették. Megtorpantam, mikor Shanny ütközött egyikükkel. Nem épp kedves jelzővel illette a fiatalembert, bár tény, nem épp erkölcsös volt ,amit csinált. Mégis, mikor tovább indultunk kissé elfintorodtam. - Ezért még rendőrkézre is adhatnának. - Mondtam. |
Követtem Mairet, konkrétan fogalmam sem volt, hogy mennyi időm van még a temportálásomig, de kezdtem aggódni, hogy bármelyik percben köddé válhatok. - Figyelj, én hamarosan el fogk tűnni, és hálás vagyok azért amit értem tettél, őszintén. - mondtam, miközben próbáltam lépést tartani. Aztán eszembe jutott, hogy mi lenne ha a Temple-be mennénk, bár nem voltam biztos Maire titkaiban, de volt egy megérzésem. - Menjünk a Temple negyedbe. - mondtam, majd azzal a lendülettel, el is fordultam a következő saroknál balra. Az utcákon elég sok ember kószált, legtöbbjüknek szivar lógott ki a szájából, és minden egyes csinos nőnél emelgették a férfiak a kalapjukat. A nők ruhái nem különböztek az enyémtől, eléggé nevetséges divat ez, de ebben az időben biztosan nagyon 'menő'-nek számított. Gondolataimba belemélyedve sikeresen nekimentem egy fiatal férfinek aki nem zavartatta magát és kezét végighúzta a csípőmön, majd továbbhaladt. - Bunkó! - morogtam, aztán rájöttem, hogy valósznűleg ezt a szót nem ismerték, vagy ha igen, akkor még csúnyábbat jelentett, mint a XXI. században, mert a férfi visszanézett és eléggé fusztrálóan nézett rám, majd felgyorsította a lépteit és lekanyarodott. A Temple nem különbözött a mi időnkben való kinézetétől, maximum a virágoskert nem volt annyira sokszínű. |
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor Shanny megállt, sőt, mitöbb visszafutott hozzám. Igyekeztem lenyugtatni magam mind lelkileg, mind fizikailag, ugyan is a rövid futás igencsak megterhelte a szervezetem, noha formában voltam, mindig is sportos típus hírében álltam, de akkor is. Ez még egyéni rekordnak is elment volna minden ellenkezés nélkül, de, ha élet a tét, akkor egyáltalán nem érdekelt, hogy elfáradok. És még nem is a sajátom. Bár ez most nem számított, jelen pillanatban örültem, hogy a lány egyben van és én is. Nem sérült meg egyikünk sem. Hagytam magunknak pár percet, hogy mindkettőnk légzése visszaálljon a normális ritmusba, mert látszólag Shanny legalább annyira el volt fáradva, mint én. Ezt nem is csodáltam. Végül sikerült napirendre térnem, valamelyest, így már meg tudtam szólalni.
- Minden rendben? - Kérdeztem, muszáj voltam megköszörülni a torkom utána, azt hittem, most fogok kiszáradni az előbb legurított csésze forró tea ellenére is. Mikor a lány megköszönte, halványan elmosolyodtam. - Ugyan, ez természetes. - Feleltem. Igyekeztem még mindig maradni az előbb iszerepnél, végül is fogalma msem volt, mit gondol most rólam. Végigsiklattam Shanny-n a tekintetem, hogy biztos legyek benne, minden rendben, s felfedeztem kezében a kígyó markolatú tőrt. Egyáltalán nem rémített meg a látványa. Egyébként szépen kidolgozott, míves fegyver volt. Kissé nosztalgikusan pillantottam rá. Még jó, hogy kedveltem a hagyományőrző harcművészeteket, elég rendesen megtanítottak vívni, s mióta temportálok, mindig van nálam egy aprócska tőr. Így hát magamban mosolyogtam, mikor a lány aggódni kezdett értem.
- De hát nem öltek meg. - Állapítottam meg a nyilvánvalót, csak, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy valószínű képes lettem volna megvédeni magam, de, ha nem muszáj, inkább nem mennék vérre. Körbenéztem. Nem akartam kísérteni a sorsot.
- El kéne mennünk innét. - Mondtam aggódva, s elindultam az ellenkező irányba, távolodva a kávéháztól. Reméltem, Shanny követni fog. |
Miközben rohantam, utánam kiáltott valaki. Abban a pillanatben egy teljes fordulatot tettem tengelyem körül, és megpillantottam Maire-t. Megkönnyebbültem. Úgy éreztem, ez a kis idő alatt csontsoványra fogytam az idegességtől. Odasiettem hozzá, és megpróbáltam mélyeket lélegezni, mert eléggé kifáradtam. A tőr még mindig a kezemben volt, nem is érdekelt. - Köszönöm! - szuszogtam, majd lekuporodtam a földre, és behunytam a szemem egy pillanatra. Elképzeltem, ahogyan Alastair gúnyosan nevetve a torkomhoz szegezi a kardjának éles pengéjét, és szikrázó szemekkel azt kiálltja, hogy 'véged, démon!'. Megrettentem. Ez a kis eszmefuttatás mindössze a perc töredéknyi ideje alatt lezajlott a fejemben, majd újra Maire-ra néztem. - Én..ha tudtam volna, nem mondom, hogy mnej oda hozzájuk, akár meg is ölhettek volna. - sóhajtoztam, majd feltápászkodtam. Azthiszem egy utcányira a kávézótól, még koránt sem voltunk biztonságban. |
Feszült arckifejezéssel vártam, hogy a négy izomkolosszus mit reagál a rögtönzött kis mesémre. Bevették. El sem hiszem! Ezért minimum egy oscar jelölést érdemelnék, képzés nélkül ilyen alakítást! Büszke voltam magamra, de komolyan. Mégis elrejtettem apró mosolyomat, s, mint aki biztosan tudja a dolgát, elindultam a sarokasztal felé. A férfiak pedig követtek. A két nagydarab tényleg érdeklődve stírölt, még a végén kiderül, hogy tényleg olyan perverzek, mint amire gondoltam. Végül is az emberek részegen 1892ben is elég veszélyesek voltak. Hátranéztem a "kísérőimre", majd az asztal alá pillantottam, mintha keresnék valamit. Aztán pillantásom találkozott az egyik nagydarab férfiéval. Tudtam. Tudtam, hogy valamelyik kocsmából jöttek! Ez tisztán látszott a tekintetén. Elég zavaros volt. Hátrébb léptem. Ekkor a másik mackó odafordult a négy férfihez, s elkezdett velük emelt hangon beszélni. Nekem ennyi épp elég volt. Sanda pillantást vetettem hátra, de ez épp elég volt ahhoz, hogy lássam, Shanny már nincs a kávéházban. Kihasználva kis termetem és fürgeségem átslisszantam a férfiak sorfala közt, s voltam olyan észrevétlen, hogy a hat ember egymásra figyeljen, nem rám. Ha itt most kitör a tömegverekedés... Márpedig eléggé felhúzta a két férfi azt a másik négyet. De inkább egymást gyepálják, mint Shanny-t! Gyorsan az ajtónál termettem, majd kisurrantam rajta, s amilyen hallkan tőlem telt, becsuktam. Aztán sprint. Nem érdekelt, ki nézett hülyének, teljes erőmből rohantam, rövidtávon nagyon jó futónak számítottam. Egy idő után lassítani kezdtem, de még így is észrevettem, hogy Shanny húzott el mellettem. Utánafordultam, először csak felsőtesttel, majd teljessel, egy break-dancert is megszégyenítő pörgéssel.
- Shanny! - Kiáltottam utána, hogy vegyen észre és ne a jelen pillanatban legveszélyesebb helyre rohanjon vissza. Reméltem megfordul, s, ha így tett, odasiettem hozzá. Ellenkező esetben kénytelen voltam utána indulni, próbálva utolérni. |
Láttam, ahogyan Maire is egyre idegesebb lesz, nyilván ráragasztottam, bár most nem is ezen gondolkoztam, sőt igazából minden volt a fejemben egyszerre. Maire felállt, majd a mondata meglepett, mert letegezett, mégis szemethunytam efölött, és követtem, ám amikor megláttam merrefelé tart úgy éreztem megcsapom. Maire magabiztosan közeledett Lord Alastair emberei felé. Miközben Maire improvizált, az leghátsó, magas, szikár ember, kivillantotta rám fehér fogvosrát, és olyan gúnyosan mosolygott, hogy azt még én sem tudtam volna felűlmúlni. Alastair feltehetőleg bevette a mesét, és elindult Maire-vel. Amint kicsit eltávolodtak, megfordultam és kirohantam az ajtón. Futottam egy saroknyit, majd a ruhám alól előhalásztam a kígyómarkolatú tőröm. Lehet nem képeztek ki eléggé, de a múltamból kiindulva simán kicsinálom mindet.. - bíztattam magam, és ekkor eszembe jutott, hogy mi van Maire-vel, nyilván rájöttek, hogy nem is hagyott ott semmit. Leültem a földre, és próbáltam pozitívan gondolkozni. Minden perc órának tűnt, és vártam a temportálást, bár fogalmam sem volt róla, hogy mióta vagyok itt, és mikor temportálok vissza, reménykedtem, hogy hamarosan. Az agyam mindenen kattogott, féltem, hogy a hülye időutazásom miatt egy korabeli lány élete most veszélyben van. Erre a gondolatomra felkaptam a fejem, mert nem korabeli lány volt. A vörös haj, a bátorság, hogy meg merte szólni a Firenzeieket, és hogy nem ismeri őket...aztán letegezett..időutazó! Vagyis mertem remélni, vagy mégsem. Mert az azt jelentette, hogy, ha rájön Alastair megöli. Fleugrottam a földről és visszarohantam, amilyen gyorsan csak tudtam ebben a ruhában. |
Kezdtem én is egyre idegesebb lenni. Nálam nem volt nehéz elérni ezt. Éreztem, ahogy az adrenalin végigáramlik minden porcikámon, nagy önuralmamba került ,hogy látszólag nyugodt tudjak maradni, mint aki tényleg semmit nem vett részt a szobrozó négy alakból, akik minket fixíroztak igen csak kitartóan. Tény, hogy tényleg nem ismertem őket, de Shany röviden vázolta a helyzetet, és ez mindent megmagyarázott.
- Ne aggódj, megoldjuk. - Jelentettem ki határozottan. Nem érdekelt, hogy már tegeztem, mikor alig két-három perccel ezelőtt még magázósdit játszottunk, az sem foglalkoztatott, hogy, ha lebukom. Most sokkal fontosabb volt Shany biztonsága. Az enyém már kevésbé érdekelt, átéltem már pár forró helyzetet, s még élek .ollé. Ez pedig azt jelenti, hogy valahogy csak ki tudtam menekülni a pácból. Reméltem, ez most sem lesz másképp. Gyorsan kiittam a maradék teámat a csészéből, majd visszahelyeztem az asztalra. Mintha bármi reményt is várhatnék az italtól. De legalább már nem éreztem magam úgy, mint aki a kiszáradás szélén áll az izgalomtól.
- Jól van. Gyere, csináljuk. - Álltam fel, s reméltem, hogy a lány is így tesz. Most tűnt csak fel, hogy természetesen magasabb nálam, ezt úgy is meg tudtam állapítani, hogy ő ült. De hát mindegy. Nem csodálkoztam ezen .Egyébként is, most fontosabb dolgom volt. Szokás szerint inprovizáltam. Most abban bíztam, hogy ,ha bár soha sem színészkedtem, a zenekari árokból eleget néztem a gárdát ahhoz, hogy az én csekély tehetségemet is bevetésképessé tudjam tenni, már, ha van olyanom. Szóval kihúztam magam, a 150 centimmel, s kecsesen, mint egy finom úrihölgy indultam meg a négy férfi felé. Tekintetemmel próbáltam üzenni Shany-nak, hogy maradjon mögöttem. Lassan, megfontolt mozdulatokkal közeledtem feléjük, közben még is próbáltam adni az ártatlant.
- Elnézést, uraim. - Álltam meg előttük, s nyeltem egy nagyot. Még szerencse, hogy most rémült szerepet kellett játszanom, tényleg kicsit ijedt voltam, vagy inkább csak zavart. - Egy kis segítségre volna szükségem. Az előbb, mielőtt megérkeztek jöttem el attól a sarokasztaltól. - Mutattam az említett hely felé, ahol két nagydarab férfi beszélgetett. - Megpróbáltak nem éppen emberséges dolgokat művelni, ezért inkább eljöttem. Viszont vissza kéne mennem, ott hagytam a holmimat. Volnának olyan szívesek visszakísérni? Le lennék kötelezve. - Rögtönöztem, s reméltem, el tudom játszani a félős 1892 beli nemes kisasszonyt. Közben a kijárat irányába pillogtam, hogy Shany menjen már, ha a férfiak hajlandóak segíteni nekem, s ő addig ki tud slisszolni. Egyszerű figyelemelterelés. |
A lány nyugodt maradt, nyilván nem ismerte őket, ami meglepett, mert Ők leginkább itt szoktak lenni, és Őket mindenki ismeri. - Figylej, azok az emberek ott..veszélyt jelentenek...rám és...azonnal el kell tünnöm, mielőtt még meglátnának.. - hebegtem, és valami kijáratot kerestem, ahol kiosonhatok feltűnés nélkül, de hiába kerestem, nem találtam vészkijáratot. Utolsó reménységem Maire-ben volt. - Kérlek, segíts! - szinte könyörögtem. Az életem volt a tét, mert ha azok meglátnak, először megfigyelnek, sé amint kilépek innen, megtámadnak és megölnek. Szeretek élni, minden porcikám remegett, mert ilyen helyzetekre nem voltam felkészítve. A Firenzei Szövetséggel nem kellett volna találkoznom. Ahj! Idióta Marley! Egyre feszültebb lettem és egyfolytában lefelé néztem. Egyszer már összefutottam ezekkel, éppen idejében temportáltam vissza, már a kardot szegezték a torkomnak, mikor köddé váltam a szemük előtt. Feltételezem nem hagyják annyiben a multkorit. |
Láttam, hogy rám téved a pillantása, de nem igazán zavart. Minden felesleges fészkelődést mellőzve álltam a tekintetét, továbbra is mosolyogva. Bár én mikor nem tettem ezt? Szinte velem együtt járt. Szóval magamat már nem tudtam meglepni. Azt nem tudom, Shany, hogy állt ehhez, de nem is kérdeztem meg. Tekintetem újra végigsiklott kecses alakján, melyet még a kissé komikusnak nevezhető ruhaköltemény sem csúfított el. Közben ismét megszólalt, mire elnevettem magam.
- Köszönöm. - Kezdtem a válaszadást. - Nem igazán színezem, eredetileg is hasonló az árnyalata, bár valószínűleg a megvilágítás miatt élénkebbnek tűnik. Sokat változtatnak rajta afényviszonyok. - Magyaráztam mosolyogva. Mikor másfelé nézett, tekintetem szinte ösztönösen követte az övét, de nem néztem meg magamnak eléggé azt a négy embert, akik feltűntek a színen. Sokkal inkább szemet szúrt Shany feszültsége.
- Valami baj van? - Kérdeztem kíváncsian. Kicsit kezdtem aggódni, mert lehet, ami rá veszélyes, rám is az, elvégre is egy ágazatból jövünk, vagy, hogyan. Féltem, hogy elkerülte valami a figyelmem. - Csak azért, mert én nem vettem észre semmi furcsát. - Folytattam, s kezdtem kissé értetlenül állni a dolog előtt, mint időutazó, s mint korabeli lány úgyszintén. |
Válaszára elmosolyodtam, valahogy sugárzott Maire-ből az élet, vidám és pörgős volt, mármint, a valós időnkben biztosan az lenne. Végül ismét a hajára terelődött a figyelmem, ami annyira gyönyörű árnyalatú volt. Valamikor az enyém is hasonló volt, bár mostmár olyan narancsos-barnás. - Annyira tetszik a hajad színe, milyen növényi anyaggal színezed? Vagy eredetileg ilyen? - kérdeztem, bár amásodik kérdés inkább olyan költőinek tűnt, mertközben én is elmélkedtem rajta. A kávézóba egyre több ember érkezett, és rossz érzésem támadt. Az érkezők között felismertem egy ismerős alakot, amire azonnal megrökönyödtem, és megpróbáltam azonnal másfelé nézni, hogy még véletlenül se kapja el a tekintetemet. A férfi és három msik társa, a Firenzei Szövetség emberei, akiknek legfőbb céljuk, az időutazók elpusztítása. A gyűrűt azonnal levettem az ujjamról, és belecsúsztattam a ruhámba. - Ne haragudj, de azthiszem azonnali hatállyal távoznom kéne. - váltam egyre idegesebbé, ám valami meglepett, Mairen. |
Úgy tűnt, kissé talán zavarban van, amit tényleg nem értettem, mert miért lett volna oka rá? De úgy gondoldtam, fölösleges elkezdeni ezen elmélkedni, mert akkor megint belemélyedek és az lesz a vége, hogy ismételten ő fog kirángatni a gondolataimból azzal, hogy mond valamit. Végül is, filozofáltam, vagy nem, így is, úgy is ismét sikerült visszaterelnie a valóságba. Vagyis a múltba.
- Van néhány sokkal kedveltebb hely is errefelé, ahol jobb a választék. - Mondtam. Bár nem ismertem kitéve betéve az akkori várost, biztos voltam benne, mert az teljességgel kizárt, hogy ekkora városra csak egy efféle hely jusson. Mondhatnám azt is, hogy lehetetlen. - A lényeg az, hogy meg lehet inni, nem így van? - Kúszott újra mosoly az arcomra, s néztem, ahogy a szészével babrál, majd a kezét az asztalra helyezi. Láttam a gyűrűje villanását, mostanra a feltevésem bebizonyosodott, valószínű ezért is tudtam szemet hunyni a lötyi felett. Talán nem tűnt fel annyira, lehet azt hitte, csak a korhoz képest túlságosan is rugalmas vagyok. Tovább iszogattam a teámat, miközben valami használható beszédtémán gondolkoztam. De nem jutott eszembe semmi, úgyhogy Shany-ra hagytam, hogy a fonalat tovább vigye. |
A lányt, aki később bemutatkozott, szóval Maire, nem igazán lepődött meg a nyelvhasználatomon, ami végül megnyugvással töltött el, mert ezek szerint nem tart idiótának, vagy legalább is nem mutatja. - Én nem tudtam mivelelütni az időmet, nem mellesleg meg is szomjaztam, és erre tévedtem. Mondjuk, ittam már jobb lötyit, de ez igen finom. - mikor kimondtam, hirtelen nevetni akartam, mert ugyan próbáltam kultúráltan és megfelelő nyelvjárást használva beszélni, kicsit keveredett, és elég furcsán hangzott a lötyi a mondatban. A csészémre pillantottam, ahol a rúzs meglátszódott a szélén, nyilván valóan leittam a rúzsom, vagy nem is tudom ezt hogyan lehet nevezni. Az ajkamhoz kaptam, ahol a kis lyuk feltehetőleg már előbukkant a rúzs mögül, ami lejött. Eggyel több ok, hogy mutánsnak nézzenek. Az asztalra helyeztem a másik kezem, ami számomra igen furcsa volt, mert hiányzott róla a sok ékszer, a szilikonkarkötők és minden kiegészítő, még a fekete lakkom sem volt meg. Egyes egyedül, csak az a csúnya pecsétgyűrű virított az ujjamon, amin a tizenkét csillag található. Szép, nem szép..ezt kell hordani. Maire-ra néztem, majd elidőzött rajta a tekintetem. Haja feltűnően vörös volt, ami eléggé fusztrált. Valami nem stimmelt, de lusta ember vagyok, így érdeklődésem élénk haja iránt nem tartott sokáig. |
Félrebillentett fejjel vártam a lány válaszát. Jó szögben ültem, ráláttam az egész kávéházra, így ,míg várakoztam, nézelődtem. Még mindig teljességgel letaglózott az emberek sokszínűsége, minden tekintetben. Eltöltöttem volna itt hosszabb időt is, mint öt óra, de ez nem volt lehetséges jelenlegi helyzetemben, s tudtommal az időutazás nem olyan, mint a tudomány, ami álandóan fejlődik. Talán jobb is, ha nem érnek minket meglepetések. Bár, ha korabeli lennék, ez a lány biztos meglehetősen furcsa volna számomra. Ahogy észrevettem, a válaszából már nem is próbálta kigyomlálni a 21. századi nyelvjárást. Elkezdtem rajta elmélkedni, vajon felfedjem-e magam, de kíváncsi voltam, meddig bírom hibázás nélkül, így nem tettem.
- Jó nagy fantáziával rendelkezhet az író. - Mosolyodtam el, majd belekortyoltam még gőzölgő teámba. Finom volt, tényleg. Jó erős. Bár én mindig is kifejező ízvilággal szerettem a teát. Igen, én teás voltam, nem kávés. Furcsa, nem? Bár a kávét is érdekes lett volna megkóstolni, az 1892 beli kávét. Mondjuk azt hiszem, London-ban a teának nagyobb kultusza van, mint az előbb említett italnak. A csészém koppant az asztalon, ahogy leraktam, arra alig kaptam oda a fejem, mikor a mellettünk lévőnél összetört egy másik, inkább a lány felé fordultam, aki ekkor bemutatkozott, s ismételten elmosolyodtam.
- Azt hiszem, az én esetemben maradhatunk a Maire-nél. - Mondtam. Áldottam az eget, hogy egészen ősi ír nevet sóztak rám a szüleim, és nem valami 21. századi nyelvújítást. Bár szerettem a nevem. Kivéve, ha arra gondoltam, mit jelent ,nekem túlságosan morbid volt. Ha olyan szempontból néztem, nem illett hozzám. Képes voltam ezen felidegesíteni magam, így gondolataimat inkább a lány kérdésére való felelet felé kormányoztam.
- Szükségem volt egy meleg italra. Elég hűvös kint az idő. - Biccentettem az ablak felé. Tényleg nem volt valami meleg, igazából csak a szél miatt, ami erősen fújt. Egyébként egészen elviselhető lett volna. - No, és te? - Fordultam aztán Shany felé, miután kinézelődtem magam, s közben, míg feleletére vártam, tovább kortyolgattam a teámat. |
Figyeltem, ahogyan leül a velem szemben lévő székre. Valahogy sejtettem, hogy nem hagyja nyugton a képzeletét az efféle könyv, bár mit is gondoltam. Már az első napomon a Temple-be közölték, hogy nem vagyok oda való, de egyszerűen nem tehetek róla, hogy pont én örököltem ezt az idióta gént. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondjak, de egyszerűen csak válaszoltam a saját nyelvjárásommal, maximum hülyének, és modortalannak néz, inkább, mint hogy hazudjak, amit nem igazán jól tudok, mert a végére egy egészen más történet lenne és azt se tudnám miről beszélek. - Nem emlékszem pontosan, de a szavak megragadtak... különösen jól megragadtak, mintha az anyanyelvem lenne, vagy mittudom én. - mondtam, és már úgy is mindegy alapon nem kezdtem el finom és választékos beszédet folytatni. A lány nagyon kedvesnek tűnt, mégsem lehettem vele bunkó. Ezen elmélkedéseimből kizakkantott, amikor a mellettünk lévő asztalnál összetört egy csésze, majd a lányra néztem. - A nevem Shanon, de csak Shanny. - mosolyogtam. - Mi járatban vagy errefelé? |
Kíváncsian figyeltem a lányt, aki úgy tűnt, szintúgy megnézett magának. Ez persze nem zavart, végül is az embernél alap tulajdonság, nem? Szóval eszemben sem volt fennakadni rajta, inkább vártam, mit mond, ami hamarosan meg is történt. Elfolytottam egy mosolyt, s ha elég ügyes voltam, talán egy arcizmom sem rándult meg, helyette pedig, játszva a korhű szerepet felvontam a szemöldököm, egy amolyan értetlenkedést kifejezni szándékozó gesztusképp. De már biztos voltam benne, hogy időutazóval van dolgom. Azért meg szerettem volna bizonyosodni róla, így nem mentem túl messzire, s semmiképp sem kezdtem felszabadultan csevegni. Átsétáltam inkább a szemben lévő székhez.
- Ugyan, ne aggódjon, nem történt semmi. - Mosolyogtam kedvesen, miközben leültem, s elegáns mozdulattal lesimítottam egyszerű, ám egészen tetszetősnek mondható ruhámat. Szemeimet továbbra is a velem szemben ülőn tartottam, s úgy tettem, mint akit rettentően érdekel a könyv. Igazából tényleg érdekelt, elég szórakoztatónak találtam, ahogy megpróbálta kihúzni magát a csávából, de annak ellenére, hogy kénytelen volt inprovizálni, nem is rossz ötlet.
- Igazán különlegesen hangzik. Furcsa kifejezések lehetnek benne. - Mentem bele a játékba, amit ő biztos, nem játéknak hitt. Szegény lány. Egyszer még tuti, nagyon haragudni fog rám ezért. De annyira élveztem, hát na! - Miről is szól pontosan az alkotás? - Érdeklődtem, majd oldalt nézve megpillantottam a pincért, aki az italomat hozta. Mosolyogva köszöntem meg neki, bár a végén már kissé zavarba jöttem, mikor megbámulta vörös tincseimet, melyeket most szoros fonatba fogva viseltem. Végül aztán továbbállt, így figyelmemet újra a fiatal lánynak szentelhettem, s így is tettem. |
Pont a teám utolsó kortyát ízleltem, mikor mellém lépett egy fiatal lány. Gyorsan végigmértem, furcsa volt, bár lehet csak a ruha volt szembetűnő, hogy normálisabban néz ki, mint az enyém. - Aha - vágtam rá egyből, majd átgondolván, azonnal kihúztam magam, és megköszörültem a torkom. - Akarom mondani, persze, üljön csak le. - mosolyogtam a lehető legbájosabban. Fenébe is! Visszatettem a csészémet a kis porcelántányérkára, majd gondolkozni kezdtem, hogy mivel húzzam ki magam, az aha-zásom miatt. Ha ezt megtundák a Temple-be, szerintem végrehajtanának rajtam valami génelvevő tesztet. Ezen elméletemen kénytelenül is elvigyorodtam, majd ismét a lányra néztem. - Elnézést az udvariatlanságomért, nemrégiben olvastam egy könyvet, amelyben a jövőről van szó, és igen érdekfeszítő kifejezések belefurták magukat az elmémbe. - mondtam, olyan lassan és átgondolással, hogy még én is meglepődtem. |
A mai múltban töltött időm során valami nyugis helyre vágytam. Vagy hangulatosra. Tudom is én, egyszerűen valami olyanra, aminek van egyfajta bűvköre. Imádtam az ilyen kirándulásokat, minden percét élveztem, most is tele voltam ötletekkel, mit kéne csinálnom, miközben az 1892 beli London utcáit róttam. Tekintetem nem túl feltűnően, de azért akkor is elidőzött az embereken. Furcsa volt látni a megelevenedett divatot, hallani az akkori nyelvjárást. Oké, hogy elméletben jól beszélek angolul, mert a fele családom így kommunikált velem és egyesek szerint nem is annyira feltűnő az ír akcentusom, de azért egy nyelvzseni nem vagyok! Szóval kezdtem kicsit megijedni, hogy kudarcot vallok majd ebben az időben. De csak nem így lesz. Mindegy, a lényeg, hogy igyekszem majd a legjobbat kihozni ebből a kiruccanásból is, mint mindegyikból. Így hát szilárd elhatározással léptem be a kávéházba, amely híven tükrözte az akkori kávézók mindenfajta jellegzetességét. Ezt a rajtam lévő halványzöld ruháról is el lehetett mondani, amely majdhogynem földig ért, s egészen jól nézett volna ki, ha a fűzőt nem mellékelik. Bosszantott egy kicsit, hogy ennyire bekorlátozza a mozgásom, de ha egyszer ilyenkor ezt kellett viselni. Kibírom. Miután ezen túljutottam, s tettem pár lépést befelé, tekintetem körbefutott a tömegen. Sokan voltak. Aztán eszembe jutott, ha már itt járok, kéne inni valamit. Mennyire lehetett más mondjuk egy tea 1892ben? Mintha kitalálat volna a gondolataimat, egy pincér termedt előttem szinte a semmiből. Kissé zavartan bámultam rá, aztán leesett, hogy válaszolnom kéne, így a lehető legudvariasabban és alkalmazkodva a korhű szóhasználathoz, már amennyire tőlem telt rendeltem egy teát. Csak nem csinálhattam olyan rosszul, mert nem láttam semmi negatív reakciót irányából. Hálás mosollyal engedtem útjára, s üres ülőhely után kezdtem kutatni. Hamarosan találtam is egy asztalt, melynél csak egy fiatal lány ücsörgött. Határozott léptekkel indultam el az említett hely felé, s megálltam a lány mellett tisztes távolságban. Kedves omsollyal biccentettem köszönésképp.
- Szabad lesz? - Kérdeztem a vele szemben lévő székre mutatva, miközben alig észrevehetően végigmértem, s kíváncsian vártam a válaszát. |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
